legország

A szatmári tejeskalács mellett ismét egy tájjelegű, régi falusi ételt szerettünk volna feleleveníteni. Mindezt kifogyhatatlan lelkesedéssel, kíváncsisággal, az effajta ételek iránti tiszteletből és szeretetből. Csupán a megfelelő ismereteink hiányoztak az elkészítéséhez. Ennek a perecnek a tésztáját ugyanis valóban el kell verni, majd ki kell főzni, ha pedig ezeken is túl vagyunk, akkor még ki is kell sütni. Nem ismerem a sodrófával vert tészták történetét, de arra jutottunk, elképzelhető, hogy egyfajta, a családi perpatvarokat megelőző szerepük sem volt elhanyagolható. Például egy-egy hosszabbra nyúlt kocsmai kitérő után, lehet, hogy este ez az étel várta haza a ház urát.

A receptet ezúttal Knézy Judit Somogy régi ételei című könyvében találtam. A 98. oldalon lévő recept szerint a hozzávalók:

• 2 tojás

• 2 kanál olvasztott zsír (mi ezt evőkanálra értelmeztük)

• 1 kanál cukor

• fél dl rum

• kevés liszt (amennyit felvesz)

• kevés só (mi egy csipetnyit tettünk bele)

Mindezeket összegyúrjuk, "keményebbre, mint a rétestészta".

Az összeállt tészta - ennyi hozzávalóból nem lesz két maroknyinál nagyobb

Majd negyed órát pihenni hagyjuk, utána pedig a sodrófa végével jól kiverjük a tésztát. Ilyen konyhai művelettel még egyikünk sem találkozott, de azért sikerült megoldani a feladatot, becsülettel elpüföltük a tésztát. A verés után a tésztát újra pihentetni kell, majd újra kiverni, és ezt ismételni háromszor. 

 A tészta "szakszerű" kiverése

Ha végeztünk a tészta pihentetésével és verésével, akkor pereceket formázunk belőle. Mi csináltunk kisebbeket és közepeseket is, mivel nem tudtuk, milyen végeredményre kell számítani. Eközben vizet forralunk, a pereceket a forrásba lévő vízbe tesszük és amikor feljönnek a víz tetejére, akkor kivesszük őket. A mi pereceink meglepően gyorsan megfőttek. Hűlni hagyjuk őket, megvagdaljuk a tetejüket és tojássárgájával megkenjük, vagy tejfölbe, tejbe mártjuk. Mi a tojássárgájás és a tejfölös lehetőséget választottuk, a végeredmény szempontjából pedig azt mondhatjuk, hogy a tojással megkent keményebb lett, a tejfölös szinte elomlott. Ha ezzel megvagyunk, akkor kisütjük a pereceinket.

Nálunk ennyi mennyiség körülbelül hét és fél percig maradt meg a tányéron. Finom, nagyszerű állagú süteményünk lett. Ugyanakkor szívesen elfogadunk tanácsokat, nagymamától ellesett trükköket, hogyan is kell az egyes lépéseket hagyományosan csinálni.

Sütésre várakozó perecek

A végeredmény - a tejfölös

A tojással lekent

Régi kedvencem ez a jellegzetes ízű és illatú, citromos-diós hartyáni sütemény, amelyet hagyományos recept alapján, ám ezúttal nem csupán szívalakban formáztunk meg. Kilengésünk megbocsátható, még a harmadik szomszédban is érezni lehetett, amikor sült a hercel, elnyomva a vasárnapi grillparti nem kevésbé ínycsiklandó illatát. A nem csekély mennyiség pedig hamarabb elfogyott, mint reméltük. Sebaj, hamarosan készítünk újabb adagot, így azoknak is jut, akik kimaradtak a kóstolásból!

Bár a recept nem ismeretlen számomra, a pontosság kedvéért alapul vettük a Tájak és ételek Magyarországon című, jól bevált szakácskönyvet (CasteloArt Kft., 2008).

Hozzávalók:

• 10 tojás

• 1 kg liszt

• 125 g margarin

• csipet só

• 1 dkg élesztő

• 1 citrom héja (belefacsartuk a levét is)

• 4 evőkanál zsír

• 10 dkg cukor

• 1 csomag vaníliás cukor

• 1 kávéskanál sütőpor

• 1 púpozott kanál tejföl

• 10 dkg reszelt dió

A tojássárgáját különválasztjuk a fehérjétől, utóbbit félretesszük, mert a végén majd ebbe fogjuk beleforgatni a sütiket. A tojássárgájához hozzáadunk egy csipet sót, a 4 evőkanál zsírt, majd belereszeljük fél citrom héját.

 Előkerült a zsírosbödön

Hozzáadjuk a cukrot, a vaníliás cukrot és a sütőport. Az élesztőt a tejfölben kikeverjük, hozzáöntjük, majd aztán a megolvasztott margarint is.

Olvad a vaj, alakul a remekmű

Beleszitáljuk a lisztet. Kevés tejet vagy citromlevet is önthetünk hozzá, mi mindkettőből tettünk, nem bántuk meg.

Ebből lesz a tészta 

Eztán jól összedolgozzuk a tésztát, meggyúrjuk és kb. 1,5 cm vagy még annál is vékonyabb vastagságúra kinyújtjuk.

A tésztagyúráshoz bizony erő is kell

Elővettük a sodrófát is

Összekeverjük a reszelt diót, kevéske cukorral és a maradék fél citrom héjával.

Még mindig a sodrófa.. 

Kiszaggatjuk a tésztát szív-, de rendhagyó módon akár hintaló és egyéb alakúra, belemártjuk a tojásfehérjébe, a diós egyvelegbe, majd sütőpapírral kibélelt tepsire helyezzük és kisütjük!

Sütőbe a hintalóval!

Régi stílusú, előmelegített gázsütőben alacsony fokozaton érdemes sütni, ha elérte az aranyló színt, vegyük ki! Eztán nincs más dolgunk, mint megmenekíteni – legalább a sütemény egy részét – a kíváncsi tekintetek elől.

Büszkélkedtünk az aranybarna sütikkel

Elkészítési idő: mókázással együtt 2 óra.

S. R.

A tájház megálmodója Balogh Vilmos, aki öt évvel ezelőtt vásárolta meg a házat elhagyott és megviselt állapotban. A szép példával előálló tulajdonost mindig vonzották a régi tárgyak, hosszú ideje vásárolja és gyűjti is a népi használati és berendezési tárgyakat. Az épületet saját erőből hozta rendbe a jelenlegi állapotába, ehhez pedig gyűjteményének egy részét el kellett adnia, azok - amelyekhez nagyon ragaszkodott - találtak helyet a kis házban.

Az első vendégek 2013. augusztus 20-án látogathatták meg az épületet. Ahogy Balogh Vilmos mondja, nagy öröm számára, amikor a kisgyerekek kipróbálják a csizmahúzót és rácsodálkoznak a régi tárgyakra, illetve amikor az idősek felidézik gyermekkori emlékeiket belépve az otthonba.

A tájház tulajdonosának természetesen vannak még tervei a jövőre, ez azonban önerőből kicsit hosszabb időt vesz igénybe.

A bejáratnál

 És beljebb kerülve :)

(A saját kedvenc. :) )

N.Sz. (a fényképeket köszönjük a tájház tulajdonosának)

Első saját sajtunkhoz mindenek előtt szükségünk volt egy jól bevált receptre, amit meg is kaptam egy kedves ismerősömtől, valamint elszántságra, de ebben sosincs hiány. Az összetevők beszerzése sem okozott különösebb problémát, egyedül a szilikon mini tortaformát helyettesítettük két hagyományos kis tálkával, ebben is éppoly formás a végeredmény és persze finom. De ne szaladjunk ennyire előre!

Tehát: jókedv, lelkesedés, recept, bevásárlás és már kezdődhet is a móka. Most pedig áttekintjük, mit is kell beszereznünk a vágyott végeredményhez:

• 1 liter tej - mi ezt friss, házi tehéntejjel oldottuk meg, csak úgy, mint a

• 0,5 kg túrót

• 6 dkg olvasztott vaj

• 1 tojás

• 1 teáskanál szódabikarbóna

• 1 teáskanál só (elhagyható)

• fokhagyma, snidling, zöldfűszerek ízlés szerint (mi a fokhagyma és a kakukkfű mellett döntöttünk és nem bántuk meg). A piacon megtudtuk, a magyar fokhagyma az, amelyiknek „bajsza“ van, így hát olyat vettünk.

• a már emlegetett szilikon mini tortaforma

• zsír/olivaolaj a kikenéshez

A megvalósítás fázisai pedig a következők:

1.  1. Felforraljuk a tejet és a túrót. Nem árt, ha közben ránézünk, mi több, kevergetjük is!

1. 

   2. Sűrű szűrőn leszűrjük, ami inkább kétemberes feladat, kis erőfeszítéssel teljesítettük is.

   3. Felolvasztjuk a vajat (mi teavajat tettünk hozzá). Jó tanács: Tartsuk az edényt a láng fölé, mert hamar odaég!

   4. Összeöntjük az átszűrt túrót, az olvasztott vajat, a tojást, teszek hozzá 1 tesákanál szódabikarbónát, valamint 1 teáskanál sót. Lassú tűzön, 10 percig kevergetve összefőzzük!

    

   

    

    5. Kakukkfűvel, fokhagymával, borssal vagy akár ízlés szerint kolbásszal is ízesíthetjük.

    

   

    

   6. Olivaolajjal vagy zsírral kikent tálkákba (vagy a mini szilikon tortaformába) tesszük, a tetejét egyenletesre simitjuk, a tetejére nehezéket teszünk és hagyjuk kihűlni.

Minél tovább áll, annál keményebb, sőt már másnap reszelhető állagú lesz.

Az eredmény: Mennyei, ehhez kétség sem fér.

Tanulság: Az összetevőket látva először azt hittük, telihold méretű sajtunk lesz, de csakhamar beláttuk, hogy a mini tortaforma vagy a két kis tálka bőven elég. Így is jutott az egész családnak, de még a szűkebb baráti kör is megízlelhette remekművünket. Először, de egészen bizonyos, hogy nem utoljára!

Elkészítési idő: mókázással együtt 1 és negyed óra + 1 nap érlelési idő

S. R.

Húsvétra olyasféle különlegességre vágytam, ami része volt a régi falusi hagyományoknak és saját kezűleg elkészíthető, akárcsak a hímes tojás. Így hát fellapoztam a szakácskönyveimet, és Végh Antal Száz szatmári parasztétel című művében meg is találtam azt, amire vágytam - mint utóbb kiderült, mindezt még jóval nagyobb mennyiségben is, mint reméltem.

A könyv 113. oldalán a szerző a szatmári tejeskalács receptjét mutatja be. A leírás szerint évente mindössze kétszer készítették az asszonyok ezt az ételt, a két legfontosabb ünnepen, karácsonykor és húsvétkor.

A hozzávalók:

• 3 kg liszt

• negyed kg cukor

• 10 dkg zsír

• 6 dkg élesztő

• 3 darab egész tojás

• 3 dkg só

• 1 dl tejföl

• 2 l tej

Húsvét vasárnapjának délutánján álltunk neki elkészíteni a kalácsokat. Mi úgy döntöttünk, felére vesszük a megadott adagokat, bőven elegendő mennyiségre számítottunk így is.

Első lépésként elmorzsoltuk az élesztőt három teáskanál kristálycukorral 2 dl langyos tejben. Közben átszitáltuk a lisztet, amihez hozzáadtuk a többi alapanyagot, majd az élesztős tejet is. Ezt követte a fél órás (!) dagasztás. Még egyikünk sem dagasztott ilyen hosszú ideig saját kezűleg tésztát, így ez szép kihívásnak nézett ki. Csodálattal állunk a szatmári asszonyok előtt, akik a kétszer ekkora tésztamennyiséget képesek voltak ennyi ideig dagasztani.

 A félórás dagasztás során az anyag átalakulása :)

Ezután következett az egy órán át tartó kelesztés meleg helyen. Mikor letelt az óra, a tészta majdnem kibuggyant a táljából, gyönyörű volt, könnyű, puha, buborékos. Kisebb darabokat szaggattunk belőle, majd azokat is három felé szedtük és legjobb tudásunk szerint fonatot készítettünk belőle. Íme a végeredmény, ahogy pihen a sütőpapíron:

Az egyórás kelesztés után, még egy órás kelesztésre várnak a már megformázott kalácsok

A kalácsok ezután még egy órán át keltek, majd felvert tojással megkentük a tetejüket és végre mehettek a sütőbe. Mivel a másfél kiló lisztből is tizenhárom kalácsot sikerült formáznunk és már későre járt az idő, bizony a szomszédasszony két sütőjét is igénybe kellett vennünk. Az illatok hívogatóak voltak, a látvány lenyűgöző - mi pedig büszkék vagyunk a jól sikerült remekművünkre. Reméljük a régi szatmári asszonyok sem találnának benne kifogást. Húsvéthétfő reggelén így aztán egy-egy friss kalács várta a locsolókat, vendégeket.

A már kisült, gyönyörű és finom kalácsok

Kicsit közelebbről

Elkészült a locsolóknak szánt ajándék

Szezon előtti csenddel és nyugalommal, sok száz lépcsővel, pazar panorámával, kedves pulikutyával, zord teremőrrel és meglepően csekély számú turistával fogadott bennünket Esztergom büszke városa. A szeszélyes áprilisi időjárás talán sokakat otthon marasztalt, kis csapatunk mégsem bánta meg, hogy régóta dédelgetett úticélunk felé vettük az irányt, sőt..

Az esztergomi Bazilika

A tájékozódásban kevésbé jártas látogatóknak külön öröm, hogy a városban GPS nélkül is lehetetlen eltévedni; a klasszicista stílusban épült Bazilika kupolája minden szegletből megmutatja a helyes útirányt. Ingyenes parkolóhely is akad, legalábbis az olyan álmos vasárnapokon minden bizonnyal, amelyen mi is tiszteletünket tettük Komárom-Esztergom megye második legnépesebb városában. Első utunk a Prímás Pincébe vezetett, ahol Turisztikai és Borkulturális Központ működik, kávézóval, borászati kiállítással, étteremmel és – ami a legjobban vonzott bennünket – infomációs pulttal. Bár kellőképpen felkészültünk a kirándulásra, biztos, ami biztos alapon beszereztünk néhány prospektust a látnivalókról.

Kézenfekvő módon először a Bazilika belső terét és altemplomát tekintettük meg. Bár kicsit tartottam tőle, hogy bámulatosan jó szokás szerint fizetni kell a belépésért, egyelőre ide még nem ért el az üzleti szellem, csupán a főoltárkép megvilágításáért lehetett fakultatív módon 200 Ft-ot bedobni a perselybe. Úgy gondoltam, ennyit megér a látvány, de számottevő különbséget nem észleltem, midőn pénzérmém megcsörrent a dobozban. A temetkezési helyül is szolgáló altemplomba leérve két hatalmas szobor fogadott minket, egyik az Elmúlás, a másik pedig az Örök Élet jelképe.

A "megvilágított" főoltárkép

Bár „mélyre szállásunk“ csupán 57 márványlépcsőt jelentett lefelé, annál hosszadalmasabb út vezetett felfelé, a Főszékesegyházi Kincstáron keresztül a Panorámaterembe, valamint a Kupolakilátóba. De ennyi testmozgást bőven megérdemelt az elénk táruló csodás látvány. A Panorámateremben megszemlélhettük többek között az egyházi központ makett-tervét, annak háta mögött pedig az elnyomottak védelemzőjeként is számon tartott Szent László királyunk kőfejét. Királyunkhoz különös szimpátia fűz, mi több, szakdolgozatom témáját is az ő kora szolgáltatta, ezért elgondolkodtam, vajon hogyan viszonyulna jelen korunkhoz, körülményeinkhez és vajon mikor élne inkább, ha választása nyílna..

Szent László király kőfeje

Tovább haladva, álmodozásomat megszakította a különleges kilátás a Dunakanyarra, a Mária Valéria híd ölelésében, a Panoráma Presszóból szemlélve. De még ennél is mehettünk feljebb, a Kupolakilátóba, méghozzá 300 lépcső leküzdése árán. Bár számoltam vele, hogy az erős szél miatt nem sokat fogunk a magasban időzni, szerencsére közel sem volt annyira kellemetlen a klíma, mint amennyire mogorvára sikeredett a fogadtatásunk a kilátó előterében. Az enyhén kapatos kupolai alkalmazott ugyanis rámszólt, amiért üdítős dobozomat illedelmesen elhelyeztem a szemetesvödörben, mondván, hogy azt neki le is kell ám vinnie! Aggodalmait a sárga vödör nagyságát tekintve nem igazán osztottam, azt azonban kevésbé értem meg, hogy ha mindez számára ekkora nehézséget okoz, akkor miért nem távolítja el önhatalmúlag az - utált cipekedése tárgyát képező - alkalmatosságot. Vajon mit szólt volna mindehhez méltányos és igazságos királyunk?

Kilátás a Panoráma Presszóból

Ami minden fáradozást megér..

Lefelé már könnyebben vitt a lábunk, kiindulási helyünkre visszatérve a középkori Macskaúton mentünk tovább, amely a Bazilikát és a Várat köti össze a Víziváros hangulatos Berényi Zsigmond utcájával. Legnagyobb meglepetésünkre virágzó orgonabokrokkal is találkozhattunk lefelé menet. Továbbhaladva megpillanthattuk az egykori érseki Nőnevelő Intézet Tanítóképzőjének épületét, amellyel kapcsolatosan elhangzott olyan vélemény, hogy mekkora hiba volt megszüntetni (mármint a Nőnevelő Intézetet). Na persze.

Mindig a Macsakúton..

A Széchenyi tér

Visszatekintés a Mária Valéria hídról

Ebéd előtti utolsó kívánságom volt, hogy átmehessek a Sötétkapun, amelyen túljutva szép virágok és a Prímás Pince másik bejárata tárult elém. Miután legnagyobb meglepetésünkre mind a Dunaparton, mind a főtérnek számító Széchenyi téren zárva találtuk csaknem az összes beülős, ebédlős vendéglátóipari egységet, nem sok választási lehetőségünk maradt az ebéd (vagy már inkább uzsonna) elköltésére. Eztán nem maradt más hátra, mint átgyalogolni a Mária Valéria hídon és a túloldalról is megszemlélni a várost, majd az euróban mért fagylalt után fáradtan, de vidáman és élményekkel gazdagodva visszagyalolgoni a célállomásra.

S. R.

Zebegény a fővárostól északra, a Duna egyik kanyarulatában – közvetlenül a folyó partján, a Börzsöny lábánál fekvő kistelepülés. Alig egyórányi vonatozással elérhetjük a falut, Budapestet elhagyva pedig már maga a vonatút is nagyszerű élmény. Ahogy végigzakatolunk a Duna-parti települések mellett – rálátva a folyóra és a túloldalon húzódó pilisi hegyekre, már egy csodás világ fogad bennünket.

A vonatról leszállva Zebegény főterén találjuk magunkat, aminek hangulata még messzebb repíti a pesti pályaudvar zsúfoltságát, közönyét. Betérhetünk az itt székelő helyi kisboltokba, ahol kedvesen fogadják az érkezőket. Azt jó, ha már az elején tudjuk, hogy az utcákon az ismeretleneknek is előre köszönnek – sajnálatos módon manapság a városhoz szokott ember számára ez már több mint szokatlan jelenség, de amilyen meglepő elsőként tapasztalni, később olyan szívmelengetővé és természetessé válik. A főtéren találkozhatunk a Kós Károly tervezte, az erdélyi fatemplomok mintájára épített templommal.

A kora tavaszi időpontban, amikor meglátogattuk ezt a gyönyörű kisfalut, mi leginkább hosszas és feltöltő sétákra vágytunk. Ha ilyen reményekkel érkezünk, akkor a főtéren ácsorogva két lehetőségből is választhatunk. Mi úgy döntöttünk, először a Duna partján teszünk egy hosszabb sétát. A part egyik fele homokos sétány, ahol bátran ledobhatjuk a lábbelinket és pacsálhatunk a folyó szélén. Nekünk a március idusa körüli időpont klímája még ehhez sem volt eléggé hívogató, így aztán elismeréssel adóztunk a két nyugdíjas hölgynek, akik a kora tavaszi idő ellenére is már fürdőruhára vetkőztek és víg bográcsozásba kezdtek a parton. A part másik fele füvesített sétány, fajátékokkal. Akármelyik lehetőséget is választjuk, mindenhonnan festői látvány tárul elénk a túloldali pilisi hegyekre.

Duna-parti látvány

És még egy kis csoda ugyanonnan

Ha a Duna-parti feltöltődésen túl vagyunk, akkor mindenképpen érdemes ellátogatni a Kálváriahegyen épült Trianon emlékműhöz. Ezt a főtérről indulva, egy alig negyedórás sétával megtehetjük. Az utat el sem lehet téveszteni, mert kővel kirakott sétány visz fel a dombra. Ha már felértünk, az emlékezésen túl, érdemes felmenni a kilátóként is szolgáló emlékmű tetejére. Innen megcsodálhatjuk a Zebegényt körülölelő természet szépségét és a település illeszkedését ebbe a látványba. Érdemes itt elidőzni, mert egyszerűen tudjuk, jó helyre érkeztünk, nem is lehetnénk jobb helyen.

 A Kálváriahegyre vezető úton

A Trianon emlékmű

Remény a történelem csapásainak orvoslására

És a felejthetetlen panoráma

 Bújócskázó gyerekek

A Kálváriahegyről aztán több irányban is elindulhatunk lefelé. Visszamehetünk a kikövezett úton, vagy letérhetünk a domb túloldalán. Arra az egyik lehetőség az erdőbe vezet, a másik a kálvária állomásai mellett letérő út. Mi az utóbbit választottuk, így jutottunk vissza a főtérre.

A lefelé tartó úton

Ennyi látvány, friss levegő után bizony megéheztünk, és itt következett a magyar településekre olyannyira jellemző probléma. Szerettünk volna megkóstolni egy jellemzően helyi, de legalább magyar ételt. Azonban a szokásos gyros-pizza-hamburger-mirelit pogácsa lehetősége várt itt is. Egy korábbi látogatásomról viszont emlékeztem a falu középpontjától balra induló úton megbújó rétesházra. Legnagyobb bánatunkra zárva találtuk, de emlékeim arról szólnak, hogy bizony nagyon is finom házirétes kapható arrafelé. Megnyugtatásul és kedvcsinálóként, az ajtón található kiírás szerint a turisták számára kedveltebb időszakban a rétesház várja a vendégeket.

 A rétesház

Ezután mi még egy másfél órás üldögélésbe kezdtünk a falu egyik szélén álldogáló kispadon – megnyugtató volt a csönd, a kora tavasszal virágzó fák látványa, a madárcsicsergés. Mindezek után, feltöltekezve a látvánnyal, az örömmel micsoda szépségek vannak hazánkban, egy elhagyott cipőtalp okozta izgalmakkal – hazafelé vettük az utunkat.

A főtér felé vezető úton, immár hazafelé

N.Sz.

Még mindig tart a medvehagyma szezon, így annak a tavaszi, böjti tisztítókúrákba illő jótékony hatásai miatt, ismét egy medvehagymás ételt mutatok be. Bizonyára nem véletlen a természetnek ez a fajta gondoskodása – a tél utáni böjti időszakra éppen egy tisztító hatása miatt kedvelt gyógyhatású növény terem az erdőkben.

A medvehagyma krémleves kevésbé intenzív ízű és illatú, mint a korábban bemutatott pogácsa, de családi, baráti ebédekre vagy vacsorákra ugyanolyan alkalmas. Remek íze miatt bizonyára ezzel is sikert arathatunk. Sokáig kerestem a megfelelő receptet, de az általam találtak mindegyikében volt valami, ami miatt nem tetszett. Így próbáltam a lehető legegyszerűbb, a régi konyhákba leginkább illőt összeállítani.

Mindehhez a hozzávalók:

● 1 nagy marék medvehagyma

● 1 darab vöröshagyma

● 1 gerezd zúzott fokhagyma

● 1 darab krumpli

● 1,5 dl 20%-os főzőtejszín

● só, bors, kiskanál ételízesítő

● zsír

● víz

A zsír használata – úgy tapasztaltam – magyarázatra szorul. Mivel a medvehagyma, mint a már dédanyáink által ismert jótékony növény van elkönyvelve, igyekeztem olyan alapanyagokat használni, amelyek már abban a korban is rendelkezésére állhattak a háziasszonyoknak. Ugyanilyen logika mentén az ételízesítő használata is megkérdőjelezhető, de én saját készítésűt használok, amelyet kora ősszel be is mutatok – amikor elérhetőek lesznek a friss hozzávalók.

A leveshez való előkészületek során az egyik legfontosabb alaposan megmosni a medvehagymát. A legjobb egyenként átmosni a leveleket, ellenőrizve, hogy nem keveredett-e közé gyöngyvirág levél. Miután megszáradtak a levelek, apróbb darabokra vágom őket. (Nem kell túl apróra és szabályosra vágni, mert a végén úgyis pürésíteni fogjuk.) Ha ezzel megvagyok, akkor megpucolom és felkockázom a hagymát és a krumplit.

A felkockázott krumpli és vöröshagyma illetve a megpucolt fokhagyma is készül már a levesbe

Rusztikusan felaprított medvehagyma

Az előkészületek után, kevés zsíron üvegesre párolom a vöröshagymát, vigyázva, hogy ne égjen oda. Majd belekerül a lábosba a medvehagyma és a zúzott fokhagyma is. Pár percig kevergetem, majd hozzáöntök nagyjából 8-9 dl vizet. (A víz mennyisége attól függ, ki mennyire szereti sűrűn a levest. Én sűrűbben szeretem a krémleveseket, így nagyjából ez a mennyiség vált be.) Ezután hozzáadom a felkockázott krumplit, a fűszereket, és a burgonya puhulásáig főzöm.

Amikor megpuhult a krumpli, akkor pürésítem a levest. Nem túlságosan autentikusan ezt bizony botmixerrel szoktam megtenni. Utolsó lépésként hozzáöntöm a tejszínt és még egyszer átforralom az egészet. Aki tartalmasabban szereti a leveseket, az piríthat kenyérkockákat hozzá.

Jó étvágyat a leveshez! :)

 N.Sz.

Barabás Miklós, Benczúr Gyula, Szinyei Merse Pál önarcképei miatt még azoknak a kritikus műkedvelőknek is érdemes ellátogatniuk a Budapesti Történeti Múzeumba, akiktől egyébként távoláll az ecsetvezetés, legalábbis ebben a kissé rendhagyó formájában. A július 20-ig megtekinthető kiállítás az Uffizi Képtár 24 magyar festményét mutatja be, amelyekkel a hazai közönség eddig csak elvétve találkozhatott.

Első körben leszögezhetjük, hogy minden tisztelet a Budapesti Történeti Múzeumé, a kompozíció, a festmények elhelyezése profi kezek munkáját dicséri, a rendelkezésükre álló gyűjteményből kihozták, amit lehetett. Hiányérzetem mozgatórugója személyes, bár nem vagyok a modern technika ellensége, ami azonban a festészetet illeti, ez csak fenntartásokkal nevezhető igaznak. Szinyei Merse Pál természetesen nem okozott csalódást, 1897-es Önarckép bőrkabátban című alkotása harmóniát tükröző és magával ragadó. Nem csoda, hogy az Uffizi Képtár annak idején elkérte magának. A festmény különlegességét mutatja, hogy ez az egyetlen magyar önarckép Firenzében, amely természeti környezetben, nyírfák között örökíti meg alkotóját.

A másik nagy kedvencem, Barabás Miklós 1877-es időskori portréját veje, Maszák Hugó felajánlása ellenére – meglepő módon – vonakodott elfogadni a szigorú talján galéria. Az első világháború eseményei azonban mégis megakadályozták elszállíttatását és mint gazdátlan műtárgyat, végül az olasz állam tulajdonává nyilvánították. Hogy mi nem tetszett rajta a szakértőkből álló bizottságnak, számomra örök rejtély marad.

Nemes Eliza markáns arckaraktere festészetének értékéből semmit sem von le, 1873-as és 1878-as Önarcképei egyaránt arról tanúskodnak, hogy a francia arisztokrata hölgy méltó tanítványa volt Benczúr Gyulának. Házasságkötésével költözött Magyarországra és férje, gróf Nemes Nándor 1894-ben bekövetkezett halála után nagy szerencsénkre továbbra is itt élt és alkotott. Önarcképét a fireznzei képtárra hagyta, amelynek archívuma ma is őrzi végrendeletének 27 oldalas másolatát.

Tanítómestere, Benczúr Gyula 1894-es Önarcképe szintén a hozzám közelebb álló portrék táborát erősíti. Az Uffizi Képtár felkérésére készült és igen barátságosra, derűsre – a mellettem elhaladó két idős hölgy szerint egyenesen hamiskásra - sikeredett a festmény, amelyen a festő a korszak művészdivatjának megfelelő félrecsapott barettet visel. A Pán a nádasban című önarcképe azonban már közel sem ennyire szimpatikus számomra, a gunyoros kacaj titkát bizonyára egyedül csak az idősődő Benczúr Gyula legszűkebb környezete tudta megfejteni, így azzal nem is próbálkoznék.

A „magyarok Raphaeljeként“ emlegetett Kupeczky János 1707 körüli Önarcképe tehetséget tükröz, számomra azonban túlságosan sötét, komor a színvilága, igazából nehéz belekötni, valamiért mégsem kapom el a „nagyon ott van“ érzést. Annál jobban elnyeri a tetszésemet id. Markó Károly 1850-es években készült Önarcképe, amelyet fia, ifj. Markó Károly fejezett be és ajándékozott az Uffizi Képtárnak. Angeli Henrik Önarcképe ugyancsak remekmű. Bár 1887-ben kapott felkérést a megalkotására, csak 1903-05 között jutott a megvalósítás fázisába. Késlekedését azzal indokolta, hogy „nem túl örömteli dolog az embernek saját magáról portrét festeni“, amelyet személy szerint a túlzott és indokolatlan szerénységnek tudok be. Angeli Henrik egyébként az egyetlen itáliai származású, de Magyarországhoz köthető művész a gyűjteményben.

László Fülöp Önarcképe 1911-ből, kezében palettával, valamint Pór Bertalan befejeztlen portréja az utolsó telitalálatnak nevezthető képek a tárlaton. Amennyire nem értettem, Barabás Miklós időskori portréja miért lett elutasítás tárgya, legalább annyira nem sikerült magyarázatot találnom arra, hogy más, kommerszebb, mindenféle jóízlést és mértéktartást nélkülöző alkotások miért kerülhettek be – nem a Tavaszi Fesztivál hazai kiállítására – hanem eredetileg a Képtár gyűjteményébe.

S. R.

Március 15-én adták át a felújított turistaházat a Pomázról és Szentendréről is megközelíthető Kő-hegyen. Nem kis tolongás volt az eseményen, ezért úgy gondoltam, inkább egy békésebb napon látogatok el megnézni az újdonságot. A hegy a környék kedvelt kirándulóhelye, nekem pedig gyermekkori szerelmem.

Nemrég tudtam meg egy kedves hölgytől – aki többek között a régi magyarországi földrajzi neveket kutatja fel –, hogy a régmúlt korokban Égertető-hegynek nevezték a magaslatot. A kora újkorban, a betelepített szerbek nevezték el Kő-hegynek, amit a mai napig is visel. Az „égertető” elnevezést a hegy csúcsán lévő tavat körülvevő égeresről kapta. Sajnálatos módon ma már az égerek jobbára eltűntek a területről, ahogyan az elnevezés is kikopott a környékbeliek tudatából.

Amennyiben összecókmókoltunk, felkaroltuk a baráti társaságot, rokonságot, háziállatokat, és nekiindultunk, akkor Pomáz határából a zöld turistajelzést kell követni. Aki nem rutinos túrázó vagy nem ismerős a környéken, annak ajánlott egy Pilis, Visegrádi-hegység térképet magával vinnie.

Indulj el egy úton :)

Mi szombat kora délután, gyönyörű napsütéses időben indultunk útnak. Bátran mondhatjuk, hogy még mindig csúcsforgalom volt – szinte minden száz méteren szembejött egy család, baráti társaság. Nagyjából 20-30 perc alatt, enyhe emelkedőn juthatunk el a János-forrásig. A völgyben gyönyörű bükköket és gyertyánokat találunk. A forrás vize iható, az elfolyó, felgyülemlett vízben pedig remekül pacsálhat a magunkkal vitt kutyánk, macskánk, vadászgörényünk.

János-forrás, a forrást körülvevő látványt mindenképpen élőben kell átélni

Ha felfrissítettük magunkat a forrásnál, akkor készülhetünk arra, hogy innentől már komolyabb kaptató következik. De megnyugtatásul, nem tart egyik sem túl hosszasan és többször is egyenes út szakítja meg őket. Sok szépséggel találkozhatunk a túránk során, így érdemes megállni időnként. Ilyenkor virágzik az erdei ibolya, a tavaszi hérics (védett!) és a tavaszi kankalin. Ez arra is remek ürügy, ha a rekkenő hőség kicsit kifogna a kezdeti menetsebességünkön. Arra ügyeljünk, hogy a virágokat – bármilyen szépnek is találjuk őket – ne szedjük le és ne vigyük el az élőhelyükről. Gyönyörködjünk szépségükben és hagyjuk meg ezt a csodát az utánunk érkezőknek is.

Az egyik komolyabb emelkedőnél jött szembe velünk egy család, ahol a kisfiú ámulva kérdezte édesapját:

- Apaaa, ez milyen ország?!

Apuka konkrét válaszáról sajnos már lemaradtunk. De ez bizony Magyarország! A maga szépségeivel, csodáival. Tessék keresni-kutatni, megismerni, terjeszteni őket.

 Tavaszi hérics (védett!) és Tavaszi kankalin

Nagyjából félórányi közepes erőpróba után felérhetünk a csúcsra, ahol további szépségek várnak bennünket. Minket ez a csoda fogadott. (Túl hosszú ideig nem garantálható pont ugyanez a látvány, úgyhogy érdemes igyekezni. :) )

A hegytetőn, úton a kilátó felé

Rövid séta után megérkezünk a Petőfi pihenőhöz, ahonnan a legszebb kilátás nyílik az alattunk heverő tájra és a környező pilisi hegyekre. Petőfi Sándor is megküzdött a heggyel, hogy gyönyörködhessen ebben a kilátásban, ennek állít emléket a róla elnevezett kilátó. Itt találhatóak a különleges formájú Gomba-sziklák is.

A Petőfi Sándorról elnevezett kilátó

Kilátás a pilisi hegyekre

 Kilátás a Duna felé

A Gomba-szikla

Ha kigyönyörködtük magunkat a tájban, akkor újabb rövid séta után rátalálhatunk a Czibulka János Menedékházra és az azt körülvevő rétre. No, itt aztán részünk lehet minden jóban. Ehetünk-ihatunk a turistaházban, bográcsozhatunk, sütögethetünk nyárson, heverhetünk a fűben, labdázhatunk, bújócskázhatunk, megnézhetjük a helyi jószágokat, kinek milyen program jut eszébe. Mi többnyire hevertünk a fűben vagy a padon üldögélve almát majszoltunk.

A felújított Kőhegyi Menedékháznál

Ha további szépségekre vágyunk, akkor a turistaháztól balra, attól alig 40-50 méternyi sétára találhatjuk a különleges és már korábban említett tavat. Hirtelen mintha egy másik világba csöppennénk. Van itt sás, nád, légzőgyökeres füzek, költő vadkacsák.

A hegytetőn lévő füzekkel körülvett tó

Ha kellő bánatunkra, lassan lemenni látjuk a Napot, akkor érdemes még némi fénynél hazafelé indulni a hegyről (amennyiben nem éjszakázunk a turistaházban) – feltöltekezve a természet szépségével, a látottakkal, a társaság adta örömökkel, az átélt eseményekkel és a jó levegővel.

N.Sz.