Barabás Miklós, Benczúr Gyula, Szinyei Merse Pál önarcképei miatt még azoknak a kritikus műkedvelőknek is érdemes ellátogatniuk a Budapesti Történeti Múzeumba, akiktől egyébként távoláll az ecsetvezetés, legalábbis ebben a kissé rendhagyó formájában. A július 20-ig megtekinthető kiállítás az Uffizi Képtár 24 magyar festményét mutatja be, amelyekkel a hazai közönség eddig csak elvétve találkozhatott.
Első körben leszögezhetjük, hogy minden tisztelet a Budapesti Történeti Múzeumé, a kompozíció, a festmények elhelyezése profi kezek munkáját dicséri, a rendelkezésükre álló gyűjteményből kihozták, amit lehetett. Hiányérzetem mozgatórugója személyes, bár nem vagyok a modern technika ellensége, ami azonban a festészetet illeti, ez csak fenntartásokkal nevezhető igaznak. Szinyei Merse Pál természetesen nem okozott csalódást, 1897-es Önarckép bőrkabátban című alkotása harmóniát tükröző és magával ragadó. Nem csoda, hogy az Uffizi Képtár annak idején elkérte magának. A festmény különlegességét mutatja, hogy ez az egyetlen magyar önarckép Firenzében, amely természeti környezetben, nyírfák között örökíti meg alkotóját.
A másik nagy kedvencem, Barabás Miklós 1877-es időskori portréját veje, Maszák Hugó felajánlása ellenére – meglepő módon – vonakodott elfogadni a szigorú talján galéria. Az első világháború eseményei azonban mégis megakadályozták elszállíttatását és mint gazdátlan műtárgyat, végül az olasz állam tulajdonává nyilvánították. Hogy mi nem tetszett rajta a szakértőkből álló bizottságnak, számomra örök rejtély marad.
Nemes Eliza markáns arckaraktere festészetének értékéből semmit sem von le, 1873-as és 1878-as Önarcképei egyaránt arról tanúskodnak, hogy a francia arisztokrata hölgy méltó tanítványa volt Benczúr Gyulának. Házasságkötésével költözött Magyarországra és férje, gróf Nemes Nándor 1894-ben bekövetkezett halála után nagy szerencsénkre továbbra is itt élt és alkotott. Önarcképét a fireznzei képtárra hagyta, amelynek archívuma ma is őrzi végrendeletének 27 oldalas másolatát.
Tanítómestere, Benczúr Gyula 1894-es Önarcképe szintén a hozzám közelebb álló portrék táborát erősíti. Az Uffizi Képtár felkérésére készült és igen barátságosra, derűsre – a mellettem elhaladó két idős hölgy szerint egyenesen hamiskásra - sikeredett a festmény, amelyen a festő a korszak művészdivatjának megfelelő félrecsapott barettet visel. A Pán a nádasban című önarcképe azonban már közel sem ennyire szimpatikus számomra, a gunyoros kacaj titkát bizonyára egyedül csak az idősődő Benczúr Gyula legszűkebb környezete tudta megfejteni, így azzal nem is próbálkoznék.
A „magyarok Raphaeljeként“ emlegetett Kupeczky János 1707 körüli Önarcképe tehetséget tükröz, számomra azonban túlságosan sötét, komor a színvilága, igazából nehéz belekötni, valamiért mégsem kapom el a „nagyon ott van“ érzést. Annál jobban elnyeri a tetszésemet id. Markó Károly 1850-es években készült Önarcképe, amelyet fia, ifj. Markó Károly fejezett be és ajándékozott az Uffizi Képtárnak. Angeli Henrik Önarcképe ugyancsak remekmű. Bár 1887-ben kapott felkérést a megalkotására, csak 1903-05 között jutott a megvalósítás fázisába. Késlekedését azzal indokolta, hogy „nem túl örömteli dolog az embernek saját magáról portrét festeni“, amelyet személy szerint a túlzott és indokolatlan szerénységnek tudok be. Angeli Henrik egyébként az egyetlen itáliai származású, de Magyarországhoz köthető művész a gyűjteményben.
László Fülöp Önarcképe 1911-ből, kezében palettával, valamint Pór Bertalan befejeztlen portréja az utolsó telitalálatnak nevezthető képek a tárlaton. Amennyire nem értettem, Barabás Miklós időskori portréja miért lett elutasítás tárgya, legalább annyira nem sikerült magyarázatot találnom arra, hogy más, kommerszebb, mindenféle jóízlést és mértéktartást nélkülöző alkotások miért kerülhettek be – nem a Tavaszi Fesztivál hazai kiállítására – hanem eredetileg a Képtár gyűjteményébe.
S. R.
