Szezon előtti csenddel és nyugalommal, sok száz lépcsővel, pazar panorámával, kedves pulikutyával, zord teremőrrel és meglepően csekély számú turistával fogadott bennünket Esztergom büszke városa. A szeszélyes áprilisi időjárás talán sokakat otthon marasztalt, kis csapatunk mégsem bánta meg, hogy régóta dédelgetett úticélunk felé vettük az irányt, sőt..
Az esztergomi Bazilika
A tájékozódásban kevésbé jártas látogatóknak külön öröm, hogy a városban GPS nélkül is lehetetlen eltévedni; a klasszicista stílusban épült Bazilika kupolája minden szegletből megmutatja a helyes útirányt. Ingyenes parkolóhely is akad, legalábbis az olyan álmos vasárnapokon minden bizonnyal, amelyen mi is tiszteletünket tettük Komárom-Esztergom megye második legnépesebb városában. Első utunk a Prímás Pincébe vezetett, ahol Turisztikai és Borkulturális Központ működik, kávézóval, borászati kiállítással, étteremmel és – ami a legjobban vonzott bennünket – infomációs pulttal. Bár kellőképpen felkészültünk a kirándulásra, biztos, ami biztos alapon beszereztünk néhány prospektust a látnivalókról.
Kézenfekvő módon először a Bazilika belső terét és altemplomát tekintettük meg. Bár kicsit tartottam tőle, hogy bámulatosan jó szokás szerint fizetni kell a belépésért, egyelőre ide még nem ért el az üzleti szellem, csupán a főoltárkép megvilágításáért lehetett fakultatív módon 200 Ft-ot bedobni a perselybe. Úgy gondoltam, ennyit megér a látvány, de számottevő különbséget nem észleltem, midőn pénzérmém megcsörrent a dobozban. A temetkezési helyül is szolgáló altemplomba leérve két hatalmas szobor fogadott minket, egyik az Elmúlás, a másik pedig az Örök Élet jelképe.
A "megvilágított" főoltárkép
Bár „mélyre szállásunk“ csupán 57 márványlépcsőt jelentett lefelé, annál hosszadalmasabb út vezetett felfelé, a Főszékesegyházi Kincstáron keresztül a Panorámaterembe, valamint a Kupolakilátóba. De ennyi testmozgást bőven megérdemelt az elénk táruló csodás látvány. A Panorámateremben megszemlélhettük többek között az egyházi központ makett-tervét, annak háta mögött pedig az elnyomottak védelemzőjeként is számon tartott Szent László királyunk kőfejét. Királyunkhoz különös szimpátia fűz, mi több, szakdolgozatom témáját is az ő kora szolgáltatta, ezért elgondolkodtam, vajon hogyan viszonyulna jelen korunkhoz, körülményeinkhez és vajon mikor élne inkább, ha választása nyílna..
Szent László király kőfeje
Tovább haladva, álmodozásomat megszakította a különleges kilátás a Dunakanyarra, a Mária Valéria híd ölelésében, a Panoráma Presszóból szemlélve. De még ennél is mehettünk feljebb, a Kupolakilátóba, méghozzá 300 lépcső leküzdése árán. Bár számoltam vele, hogy az erős szél miatt nem sokat fogunk a magasban időzni, szerencsére közel sem volt annyira kellemetlen a klíma, mint amennyire mogorvára sikeredett a fogadtatásunk a kilátó előterében. Az enyhén kapatos kupolai alkalmazott ugyanis rámszólt, amiért üdítős dobozomat illedelmesen elhelyeztem a szemetesvödörben, mondván, hogy azt neki le is kell ám vinnie! Aggodalmait a sárga vödör nagyságát tekintve nem igazán osztottam, azt azonban kevésbé értem meg, hogy ha mindez számára ekkora nehézséget okoz, akkor miért nem távolítja el önhatalmúlag az - utált cipekedése tárgyát képező - alkalmatosságot. Vajon mit szólt volna mindehhez méltányos és igazságos királyunk?
Kilátás a Panoráma Presszóból
Ami minden fáradozást megér..
Lefelé már könnyebben vitt a lábunk, kiindulási helyünkre visszatérve a középkori Macskaúton mentünk tovább, amely a Bazilikát és a Várat köti össze a Víziváros hangulatos Berényi Zsigmond utcájával. Legnagyobb meglepetésünkre virágzó orgonabokrokkal is találkozhattunk lefelé menet. Továbbhaladva megpillanthattuk az egykori érseki Nőnevelő Intézet Tanítóképzőjének épületét, amellyel kapcsolatosan elhangzott olyan vélemény, hogy mekkora hiba volt megszüntetni (mármint a Nőnevelő Intézetet). Na persze.
Mindig a Macsakúton..
A Széchenyi tér
Visszatekintés a Mária Valéria hídról
Ebéd előtti utolsó kívánságom volt, hogy átmehessek a Sötétkapun, amelyen túljutva szép virágok és a Prímás Pince másik bejárata tárult elém. Miután legnagyobb meglepetésünkre mind a Dunaparton, mind a főtérnek számító Széchenyi téren zárva találtuk csaknem az összes beülős, ebédlős vendéglátóipari egységet, nem sok választási lehetőségünk maradt az ebéd (vagy már inkább uzsonna) elköltésére. Eztán nem maradt más hátra, mint átgyalogolni a Mária Valéria hídon és a túloldalról is megszemlélni a várost, majd az euróban mért fagylalt után fáradtan, de vidáman és élményekkel gazdagodva visszagyalolgoni a célállomásra.
S. R.
