A zivataros, szeles idő március idusán remek okot szolgáltat arra, hogy áldozzunk egy kicsit a kultúra oltárán, ezért esett a választásom az óbudai Krúdy-negyedben található Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kiállításaira.
Bár mostanában sokszor hallhattunk arról, hogy hanyatlik a kultúra iránti általános érdeklődés Magyarországon (hiányzik az idő, a pénz vagy az igény, esetleg mind a három), ebből semmit sem tapasztaltam rövid, de annál érdekesebb múzeumi sétám során. Bár túlzás lenne állítani, hogy egymás sarkát taposták az érdelődők, egyre-másra érkeztek a – többnyire kisgyerekes – családok, párok, fiús-lányos csapatok. A belépőjegy nemzeti ünnepeken, azaz március 15-én, augusztus 20-án és október 23-án mindenki számára ingyenes, de egyébként is megfizethető; felnőtteknek 800 Ft, diákoknak és szépkorúaknak a fele, míg családok részére 1500 Ft, ami viszont hátrány, hogy SZÉP kártyát nem fogadnak el. A múzeum másfél óra alatt alaposan körbejárható, a munkatársak segítőkészek, de közel sem tolakodóak, a hely atmoszférája kellemes, Óbudához méltóan decens és ami remek hír, hogy hamarosan kávéházzal bővül.
A jó eladó rendszerető
Az állandó kiállítással kezdek, amely betekintést nyújt a magyar kereskedelem történetének két évszázadába, az 1800-as évek elejétől napjainkig. Az első teremben a mágnestáblát veszem észre először, amelynek kockáit megfordítva megtudhatom, mit árul a bognár, a kádár vagy a kovács. Bár a sok játékos megoldás nyilvánvalóan a fiatalabb korosztályt hivatott megcélozni, abból a felnőttek is rengeteget tanulhatnak. A szekrényekben kiállítási tárgyak, korabeli törvénycikkek, képek és áruminták, alattuk a fiók kihúzható, benne szénamérleg, italcímkék és számlák a 19. század hajnalából. Megtudhatjuk, hogy a hazai kereskedelem jogi kereteit a kereskedelmi, váltó-, és cégformákról szóló 1840-ben született törvény fektette le, erről tanultunk is szerény emlékeim szerint.
Ezt követően, 1844-ben Védegylet néven országos mozgalom indult a hazai ipar támogatására, a külföldi áruk bojkottálására. Érdekesség, hogy ekkor jelennek meg az első kereskedelmi lapok is. A Pesti Kereskedő Testület Duna-parti épületében, a Lloyd Palotában 1845-ben nyílt meg a Gabona-és Keresekdelmi Csarnok, amely a későbbiek folyamán, 1864-ben Pesti Áru-és Értéktőzsdévé alakult át.
Az 1800-as évek derekát megelőzően már „több mint 2000 egyén foglalkozott kereskedéssel“, tudhatjuk meg Fényes Elek statisztikus Magyarország leírása című 1847-es művéből. A szabadságharc miatt azonban nem került sor a keresekdelmi és iparkamarák felállítására, ezek csak 1850-ben jöttek létre Magyarországon egy császári pátens nyomán.
Bár a pest-budai vásároknak már a középkorban is komoly hagyományaik voltak, a pesti országos vásár a 19. század közepén hanyatlani kezdett. Szerepét fokozatosan átvette a szakosodó bolti kereskedelem. Ezzel párhuzamosan fejlődésnek indult a kereskedelmi oktatás, amelynek kezdetleges formája a kereskedőtestületek által alapított vasárnapi iskola volt. Mai szemmel már szomorúan megmosolyogtató, de a korabeli iratok tanúsága szerint a kereskedő ismérve mindenek felett a tisztesség. Orel Géza Az ügyes eladó kézikönyve című 1931-es munkájában olvashatjuk, hogy a talpraesett kereskedő egyúttal rendszerető, lojális a céghez és a vevőkhöz, türelmes, valamint nincs híján az olyan tulajdonságoknak sem, mint példának okáért az önfegyelem, a finom modor és az elengedhetetlen áruismeret.
Trafik, hadi özveggyel
Tovább szemlélődve az információs táblákat kiderül, hogy a cég elnevezés a cégér szóból származik, hivatalosan 1853-ban találkozunk vele először. A következő teremben messziről ijesztőnek tűnő, bajuszos, meglehetősen élethűnek tetsző figura fogad: a fehérköpenyes, közelről kifejezetten „barátságos“ békebeli boltos, gazdagon berendezett portékás pultjaival. Megakad a szemem a stílusosan kifüggesztett színielőadáson, amely Csathó Kálmán Fűszer és csemege (Egy régi bolt története) című alkotását viszi színpadra és hirtelen kedvem lenne beülni rá, de már csak filmen látható.
Míg az első boltok mindent árusító vegyeskereskedések voltak, szerepüket fokozatosan átvették az egyes árucsoportokra (divatáru, könyv, illatszer, vas-fém stb.) szakosodott üzletek. Mindezek mellett elterjedtek a csokoládé automaták, vagyis a „néma eladók“, amelyek 2x2 fillérért karamellát, csokoládét és töltött csemege ostyát adtak az arra járó ínyenceknek a századforduló utcáin. Találkozhatunk továbbá a dohánybolt elődjével, amelyet egy feketeruhás, kendős „hölgy“ üzemeltet, aki - mint megtudtam -, megözvegyült katonafelelség. Az első vilgáháború után ugyanis az ily módon magukra maradt asszonyok jogot kaptak az államtól a különféle termékek árusítására, hogy el tudják tartani a családjukat, így többek között trafikot is nyithattak.
Amikor elsodor a válság
Magyar cégek először az 1873-as Bécsi Világkiállításon jelentek meg, majd az 1885-ös Országos Kiállításon, azt követően pedig az 1896-os Milleniumi Kiállításon nyílt erre lehetőségük. Ezután jelentősen megszaporodott a hazai kiállítások száma, országszerte áruminta vásárokat, mezőgazdasági bemutatókat tartottak. Egy korabeli látkép bepillantást enged a mai Budapesti Nemzetközi Vásár elődjének színterére 1930-ból, amely csak díszletét tekintve tér el a mostanitól, a hangulata semmit sem változott.
Az első üzlet, amely kiérdemelte a modern jelzőt, 1910-ben nyitotta meg kapuit Budapesten, győnyörűen berendezett kirakatokkal és gazdag árukészlettel. Az 1930-as évek végén elmélyülő gazdasági válság, valamint a második vilgáháború idején az áruházak is anyagi problémákkal küzdöttek, amelyeket még olcsóbb árakkal igyekeztek kompenzálni. A kisebb üzletek bedőltek, a nagyobbaknak sikerült talpon maradniuk, ahogy az lenni szokott. Az 1948-49-es államosítás valamennyi üzletet elért, mind az Állami Áruházak Vállalat tagjai lettek. A szocializmus alatt folyamatosan változott az áruházak rendszere, 1966-ban beolvasztották az üzleteket a Centrum Áruházak Nagyvállalatba, illetve létrehozták a szövetkezetek áruházát, a Skálát. Bepillanthatunk továbbá, hogy lett a Magyar Divatcsarnokból Otthon Áruház a Rákóczi úton, az üzlet fénykoráról tévéfelvételt is lejátszhatunk.
Retro kávédaráló a Csemegében
Szüleink korosztálya még emlékszik a Hangya boltokra, vagyis a Hangya Termelő, Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezetekre, amelyek 1898-ban jöttek létre és vidéki hálózattal egyaránt kiépültek, ellátva a falvak szükségleteit is. Később, 1967-től ÁFÉSZ (Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet) lett a vidéki boltokat üzemeltető szövetkezetek egységes neve. Ma is használjuk még elvétve, hogy leugrok a Közértbe, amely a Községi Élelmiszerkereskedelmi Részvénytársaság rövidítése és a második világháború után, 1948-ban hívták életre. Az alapításkor 358 budapesti és 31 vidéki üzlettel rendelkezett, azóta többször átalakult, nagy részük a ma is üzemelő Spar csoport hálózatához került, de van amelyik helyén CBA nyílt.
Szintén a szocializmus vívmánya a zöld ajándék kosaras emblémájáról felejthetetlen Cemege Kereskedelmi Vállalat, bevallottan minőségi árukínálattal javítva az ellátást. A III. kerületi Közért kiváló dolgozójaként pénztárgép mögé ültetett „fiatal eladó“ köpenyén büszkén virít a zölddel hímzett logó. A vitrinhez lépve megcsodálható a Kiváló Áruk Fóruma jelzésű kerámia Szegedről, 1976-ból, a Skálakópé figura, kicsit odébb bolti retro mák-, kávé és diódarálónak örülhetünk, majd a Magyar Népköztársaság címerét ábrázoló Vásárlók Könyve látható kifüggesztve, amelybe végszóra bele is lehet írni.
Sörszámláló és kalapkefe
Eztán megcsodálom a Reklámtáblákat, majd szólok a recepción, hogy engedjenek be a Látványraktárba, amely mindenféle hasznos, vicces vagy éppen úri passzióként funkcionáló tárgy bemutatóterme. Láthatunk itt különféle 19. századi mérőeszközöket, kakaósdobozokat nyilván akkoriban „trendinek“ számító hölgyábrázolásokkal, selyemmszappant, cipőkrémeket minden mennyiségben, valamint korabeli húsleveskockás bödönt, de akkorát, hogy egy hattagú család hároméves ellátását méltán biztosítja. Az írógépet 1930-ból és a kacsasütő tepsit még csak be tudom azonosítani, a kesztyűtágító már idegenül fest, de gallérdobozom, csigacsinálóm és legyezőszerű pástétomformám se volt még. A Letehetetlen borospohárt azért egyszer kipróbálnám, még ha a neve alapján veszélyes is, a Ferenc József portréjával ellátott kávés csészék ellenben nem győztek meg. Sörszámlálóból, kalapkeféből, fémből készült süteményformákból és egyéb konyhai eszközökből nincsen hiány, utóbbiak egészen hasonlítanak mai rokonaikhoz, az egykori fogkefetartó doboz azonban monstrumnak tűnik a maihoz képest.
Szintén állandó kiállítás a két Krúdy-szoba, amelyben az író élete utolsó három évét töltötte 1930 és 1933 között. Az egyik szoba az albérleteket, szállodákat és azokat a polgári otthonokat mutatja be, amelyekben az író megfordult, a másikban pedig azokat a vendéglátóhelyeket, kávéházakat tekinthetjük meg, amelyeket szeretett, törzsvendégként látogatott, és műveiben is megörökített.
Mondhatnánk, hogy minden jó, ha a vége jó, de az időszakos kiállítások – hangsúlyozottan – ilyen előzmény után véleményem szerint eléggé gyengére sikerültek, habár a Vidámpark pillanatainak felidézése és a Magyar történelmi boroshordók fotókiállítás alapvető koncepciójából talán is nem lehetett volna ennél többet kihozni. Összességében azonban mindenképpen érdemes ellátogatni a múzeumba, akár egy esős hétvégi délután, mert tud érdekeset, újat nyújtani, programjaival, érdekesen kialakított termeivel, közvetlenségével és nem utolsó sorban felbecsülhetetlen, értékes tudásanyagával.
S.R.
